Másnap reggel Diane egy halom gyerekszobai bútor katalógust hagyott a konyhaszigeten.
Ebédidőre Lauren feltöltött egy fotót a tóparti kilátásunkról a következő felirattal:
„Izgalmas változások várnak ránk!”
Azon az estén Michaelt találtam, amint felmérte az otthoni irodámat.
„Mit csinálsz?” – kérdeztem.
„Ellenőrizzük, elférne-e ide egy kiságy.”
A kezében lévő mérőszalagra néztem.
« Érdekes. »
Elvigyorodott.
„Lauren imádja ezt a szobát.”
Nem vitatkoztam.
Ehelyett felmentem az emeletre, becsuktam az irodám ajtaját, és három telefonhívást kezdeményeztem.
Az első az ügyvédemhez szólt.
A második az ingatlankezelőnknek szólt.
A harmadik egy profi költöztető céghez szólt.
Még negyvenhárom nap volt hátra a bérleti szerződésünkből.
Már fontolgattam a költözést, mert a tanácsadó cégem állandó irodát nyitott a belvárosban.
Eredetileg azt terveztem, hogy megbeszélem a döntést Evannel, és megkérdezem, hogy akar-e új fejezetet kezdeni együtt.
De erre a kérdésre akkor válaszolt, amikor azt javasolta, hogy adjuk oda a házunkat a testvérének.
Az ingatlankezelő mindent megerősített.
„Ön az egyetlen jogszerű bérlő a szerződés szerint” – magyarázta. „A férje és rokonai lakóként vannak bejegyezve.”
– És mikor jár le a bérleti szerződésem?
„Minden lakónak el kell költöznie, kivéve, ha a bérbeadó jóváhagy egy új bérleti szerződést.”
„Átvehetné Michael a bérleti szerződést?”
Szünetet tartott.
„Valójában ma reggel benyújtotta a kérelmet.”
Majdnem felnevettem.
„És jóváhagyták?”
„Nem. Sem ő, sem a felesége nem felel meg a jövedelmi követelményeknek. Az anyósod is felajánlotta, hogy garantálja a bérleti díjat, de az ő anyagi alkalmassága nem volt elegendő.”
Hirtelen minden értelmet nyert.
A házat akarták.
Egyszerűen arra számítottak, hogy valaki más fogja továbbra is fizetni.
Azon az estén Evan belépett a hálószobánkba.
„Anya azt mondja, hogy nem vagy hajlandó pakolni.”
„Már készülődöm.”
Körülnézett.
„Semmi sem tűnik másnak.”
„Mert a lebonyolítást professzionálisan végzik.”
Összeráncolta a homlokát, de nem tett fel több kérdést.
Addigra már minden személyes tulajdonomat dokumentáltam.
Elmentettem a vásárlást igazoló blokkokat, lefényképeztem a szobákat, és elintéztem, hogy a holmijaimat biztonságos helyre szállítsák.
Áttekintettem a háztartási számlákat az ügyvédemmel, és a megfelelő dátumokra ütemeztem a szolgáltatások módosítását.
Másnap délután Diane ismét szembeszállt velem.
– Szándékosan nehezíted meg ezt.
„Nem, Diane. Pontosan azt teszem, amit kértél.”
Felderült az arca.
„Csodálatos. Michael és Lauren el lesznek ragadtatva.”
„Biztos vagyok benne, hogy így lesz.”
Két nappal később, pontosan 7:15-kor két nagy költöztető teherautó állt meg a kocsifelhajtónkon.
Tizenöt perccel később egy profi költöztetőkből álló csapat elkezdte cipelni a dobozokat a bejárati ajtón keresztül.
Kilenc órára a ház drámaian másképp nézett ki.
Eltűntek a hálószobai bútoraim.
Az irodai felszerelésemet bepakolták.
A televíziókat, a műalkotásokat, az étkezőasztalt, a konyhai gépeket és a teraszbútorokat óvatosan pakolták a teherautókba.
Minden tárgy az enyém volt.
Diane megjelent a lépcső tetején, köntösben.
A majdnem üres nappalira meredt.
Aztán felkiáltott:
„Mi a csudát csinálsz?”
Átadtam neki egy kinyomtatott leltárt.
„Elköltözöm, pont ahogy kérted.”