A férjemmel lefoglaltunk egy hotelszobát a nyaralásunk alatt. A hotelszobában fedeztem fel ezt. Már fél órája nézegetem, de még mindig…
Egyig ott álltak, mindketten úgy bámultuk, mintha hirtelen felfedné a célját, ha elég sokáig nézzük. A szoba uralkodó csendett. Már nem egy vakáció nyugalmának tűnt. Olyan volt, mint egy szünet, valami kellemetlent felfedezünk.
Mielőtt felhívtunk volna, ott álltunk, és figyeltük a helyzetet. Nem tudom, miért. Talán azért, mert egy részünk azt akarta, hogy a dolgok a helyükön maradjanak, hogy megmagyarázhatóak maradjanak. Az ismeretlen dolgoknak nehezebb tűnnek, ha felismerjük őket.
Végül felhívtam a frontot
íróasztal.
Egy vidám hang válaszol. Gondosan elmagyaráztam a helyzetet, igyekeztem nem drámai hangon beszélni. Leírtam a falon lévő tárgyat, az alakját, a textúráját, azt a tényt, hogy inkább a falon volt rögzítve, mint véletlenül.
Szünet támadt a vonal túlsó végén.
Aztán: „Ó… Igen. Értjük.”